Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.

Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.

Ezek a szavak lehetnének akár egy nyugat-európai politikus, vagy egy egyházi méltóság szónoklatából idézetek, lehetnének külföldi újságok címszavai is. Lehetnének, de nem azok.

Ezek a kijelentések máshonnan származnak, mert ezek bizony Magyarország Alaptörvényének részei, egyetemes tanúságtételei, nemzeti hitvallásunk mondatai. (Az Alaptörvénynek, melynek tartalmát épp mostanság vizsgálgatják, de teljesen más okból.)

Mikor a fenti hitvallás sorai íródtak 2011-ben, a menekültválság még sehol nem látszódott, e sorok érvényessége azonban ettől függetlenül nem szűnt meg létezni. De miért is kellene figyelembe vennünk - ha már sok minden mást nem veszünk figyelembe - éppen az Alaptörvény fent idézett sorait ebben a kérdésben?

Mert egy hitvallás tettek nélkül papírra vetett szó csupán, vagy még annál is kevesebb.

Mert mindenkor megválaszthatjuk, hogy hogyan, milyen módon segítünk az arra rászorulókon, de a segítségnyújtás maga nem lehet választás kérdése.

Mert saját érdekeink védelme fontos szempont, de ez sosem eredményezheti emberségünk megtagadását.

Mert ahogy mi is joggal kértük és kérjük, hogy a bajban mások megsegítsenek, úgy nekünk is segítenünk kell az üldözötteken. Akkor is, ha ezt nem szívesen tesszük.

Mert nem választhatjuk meg, hogy hova születünk, de megválaszthatjuk, hogy mi magunk merre tartsunk.

Az emberség útján előre, vagy pedig visszafelé.